Maggie Young maga volt a hétköznapiság. Átlagos barátok, átlagos szülők, átlagos eredmények… hétköznapi élet.
Aztán jött A Fiú.
Clayton Reed a múltja elől menekült, démonjaival a nyomában, amik bármikor leteríthetik. Soha nem hitte, hogy esélye lehet a boldogságra.
Aztán jött A Lány.
Maggie abban hitt, hogy a szerelmük majd mindent túlél. Clay abban, hogy csak a lány kell, és minden helyrejön zavaros életében.Hogy együtt lesznek, ketten a világ ellen. De a sötétség mindig ott ólálkodik a közelben. Néha az igaz szerelem legnagyobb gátját saját magadban kell keresned.
Na.
Nem.
Kezdtem volna így, már amikor a 4. fejezetnél tartottam. Hogy én ezt nem, valaki csak hülyéskedik velem. Annyira, de annyira...
Mindent elmagyarázok!
Nem szokásom könyveket bántani, és ritka az olyan, aminek már az emlékétől is rituálisan felgyújtanám azt a bizonyos olvasmányt. Na, ő pont olyan. De nem akartam, olvasóm bánta volna.
De kezdjük csak az elején,
Adott egy lány, Maggie és a barátai, Rachel és Danny. Ahogy maaajdnem minden történetben lenni szokott, van a lapok között egy srác, aki küzd valamivel, valamivel ami teljesen vonzóvá teszi őt, és a főszereplő lánynak egyből repül az a bizonyos csipkés.
De még nem is itt verte a biztosítékot. Az az ezernyi káromkodás, idétlenkedés, gyerekesség amit kaptam az olvasás során. Én egész végig azt hittem, hogy mindannyian 14-15 évesek, mert azon a szinten álltak, majd később kiderült számomra, hogy felnőttkorúak!
Ilyen idegesítő női főszereplővel én még nem találkoztam. Ostoba, gyerekes, önző, önimádó. És maga Clay sem különb. Teljes meggyőződésem, hogy nem csak ő a beteg, hanem az összes karakter, egytől egyig..
Teljesen összecsapott, és unalmas. Csakis a mazochista-moly énemmel együtt sikerült végig szenvednem. A könyv olvasása során fogalmam sem volt, hogy mi miért történik, pedig igyekeztem megérteni az összes lényt, az összeset!
Egy szerelmi kapcsolat, ami mindenkit tönkre tesz.
Maggie: Ostoba, gyerekes, önző, önimádó. Teljes meggyőződése volt arról, hogy majd a tömény szerelme megmenti a fiút. Egyik rossz döntését a másik után hozza. Meggondolatlan.
Clay: Nem tudtam kiigazodni rajta. Oké, beteg. Ahogy felülteti Mag-et, egy érzelmi hullámvasútra... Állandó veszekedések, földbe tiprások, semmibe vételek, és valaki ezt még élvezi is! Az az állandó önsajnálat.
" Legszivesebben behúztam volna egyet apámnak. "
Ó, Édes. Istenem, ez most komoly?
Ritkán történik velem olyan, hogy megnézem mennyi fejezetből áll egy könyv. Itt muszáj voltam. Elszörnyedtem. Na, ne már, hogy fogom én ezt kibírni?
De ahogy közeledtünk a vége fele, lassan fény derült mindenre. Clay a szülei miatt vált ilyenné, akik teljes mértékben képtelenek a szeretet bármiféle kimutatására. Sőt, ha tehetik - és meg is teszik - mindenért a fiukat hibáztatják, lerí róluk, hogy nem várt gyerek, vagy teljesen másra számítottak. Undorító.
Ez a könyv tökéletes mintapéldánya annak, hogy mit ne tegyünk. Ne menekülj el a problémáid elől, és ne próbáld egyedül megoldani más problémáját, mikor az egetverdesően hatalmas! Ne szökj egy másik városba az éjszaka közepén, hogy aztán lepedő akrobatázz, csak mert a szüleid meg nem értik az első-látásra-szerelmedet.
Amennyi pedig megmaradt az egészből: Veszekedések tömkelege, békülések. Meggondolatlan egymásnak esések. Egy parkban is! (...) Kibékülés. Egyik sem tud a másik nélkül élni. Aztán pedig minden kezdődik elölről. Vártam a happy-endet a végén, viszont nem kaptam, az írónő nem is erőlködött, szerintem ő is ugyanolyan gyorsan le akarta zárni ezt az egészet, mint én.
A pocsék történet ellenére is sikerült belőlem pár könnyet kicsikarnia...
Hogy kinek ajánlanám ezt a könyvet? Őszintén, senkinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése